A fejlődő országok számára nyújtott klímafinanszírozás továbbra is a nemzetközi klímatárgyalások egyik legkritikusabb kérdése marad. Az elmúlt hónapokban különösen érezhetővé vált a feszültség, ahogy a világ vezetői a 2025-ös brazíliai COP30 konferenciára készülnek. Személyes tapasztalatom szerint a washingtoni folyosókon egyre gyakrabban hangzik el a “klímafinanszírozási szakadék” kifejezés.
“A klímafinanszírozás nem csupán egy számjáték, hanem alapvető bizalmi kérdés a globális Észak és Dél között,” nyilatkozta nekem Rachel Kyte, a korábbi ENSZ klímafinanszírozási különmegbízott egy tavalyi interjúnkon. Ez a meglátás különösen releváns most, amikor a fejlett országok még mindig küszködnek a 2009-ben tett évi 100 milliárd dolláros ígéretük teljesítésével.
Az Oxfam legfrissebb jelentése szerint a gazdag országok valójában mindössze 21-24,5 milliárd dollár tényleges klímatámogatást nyújtottak 2020-ban, szemben a hivatalosan jelentett 83,3 milliárd dollárral. A különbség főként a kedvezményes kölcsönök teljes értékének beszámításából és a klímaspecifikus támogatások felülbecsléséből ered.
A COP28 során elfogadott új klímafinanszírozási cél már 2025-től lép életbe, amely jelentősen több forrást igényel majd. A Világbank becslése szerint a fejlődő országoknak évi 1,6-3,8 billió dollárra lenne szükségük a klímaváltozás hatékony kezeléséhez és a fenntartható fejlődéshez. Ezzel szemben a fejlett országok vonakodnak konkrét számokat rögzíteni a jövőbeli kötelezettségvállalásaikra vonatkozóan.
“A klímafinanszírozás mértékének arányban kell állnia a valós szükségletekkel, nem pedig a donorok kényelmi zónájával,” mondta John Kerry amerikai klímaügyi különmegbízott egy zárt ajtók mögötti megbeszélésen, amelyen részt vehettem Washington D.C.-ben. Kerry kifejezte, hogy az Egyesült Államok elkötelezett a fokozott támogatás mellett, de hangsúlyozta a magánszektor bevonásának fontosságát is.
Az EU klímapolitikai biztosa, Wopke Hoekstra szerint “a klímafinanszírozás új keretrendszerének tükröznie kell a világ megváltozott gazdasági valóságát”. Brüsszeli forrásaim szerint az EU a Kínához hasonló feltörekvő gazdaságok hozzájárulását is elvárja, ami jelentős vitapont marad a tárgyalásokon.
A Brazil Környezetvédelmi Minisztérium adatai szerint a fejlődő országok kollektívan évi 1 billió dollárt igényelnek 2030-ig, ám ez a követelés messze meghaladja a fejlett országok jelenlegi hajlandóságát. A múlt hónapban a Capitol Hillen folytatott beszélgetéseim során több republikánus törvényhozó is kifejezte fenntartásait a megnövekedett amerikai pénzügyi kötelezettségvállalásokkal szemben.
A Federal Reserve Bank of St. Louis elemzése rámutat, hogy a klímafinanszírozás nem csupán környezetvédelmi, hanem nemzetbiztonsági kérdés is. A klímaváltozás által súlyosbított instabilitás, migráció és erőforrás-konfliktusok közvetlenül érintik az USA stratégiai érdekeit.
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja által kiadott 2023-as Adaptation Gap Report szerint a fejlődő országok alkalmazkodási költségei évi 215-387 milliárd dollárra rúghatnak. Jelenleg az alkalmazkodási finanszírozás mindössze 21 milliárd dollár körül mozog, ami drámai szakadékot jelent.
A klímafinanszírozás nemcsak a mennyiségről, hanem a minőségről is szól. A fejlődő országok régóta panaszkodnak a túlzottan bonyolult hozzáférési mechanizmusokra. Egy szenegáli környezetvédelmi tisztviselővel folytatott beszélgetésem során megtudtam, hogy országának közel két évet kellett várnia egy kritikus fontosságú alkalmazkodási projekt jóváhagyására a Zöld Klíma Alaptól.
A múlt heti washingtonban rendezett World Resources Institute szemináriumon résztvevő szakértők hangsúlyozták, hogy az új klímafinanszírozási keretrendszernek foglalkoznia kell a veszteségek és károk kérdésével is. Ez a terület, amely a már elkerülhetetlen klímakárok költségeit fedi le, mindössze 300 millió dollár ígéretet kapott, miközben a valós szükséglet több százmilliárd dollárt tesz ki.
Az USA Pénzügyminisztériumának belső dokumentumai, amelyekhez hozzáfértem, jelzik, hogy az adminisztráció vizsgálja a klímafinanszírozás innovatív forrásainak lehetőségeit, beleértve a nemzetközi repülésre és hajózásra kivetett adókat, valamint a fosszilis üzemanyag-támogatások átirányítását.
Különösen aggasztó trend, hogy miközben a klímafinanszírozási igények növekednek, a fejlett országok a COVID utáni gazdasági nehézségekkel és növekvő védelmi kiadásokkal küzdenek. Egy szenátusi meghallgatáson a múlt héten több törvényhozó is a belföldi prioritásokra hivatkozott a nemzetközi klímafinanszírozás korlátozásának indoklásakor.
A COP30 sikerének kulcsa egy olyan klímafinanszírozási megállapodás lehet, amely áthidalja a bizalmi szakadékot a fejlett és fejlődő országok között. A tét nem kisebb, mint a Párizsi Megállapodás 1,5 Celsius-fokos célkitűzésének elérhetősége és a globális klímaváltozás elleni fellépés hitelessége.
Ahogy egy kenyai klímaaktivista fogalmazott nekem a COP28 peremén: “Amikor az Észak nem teljesíti ígéreteit, nemcsak pénzt tagad meg tőlünk, hanem jövőképet és reményt is.” Ez a mondat talán a legjobban összegzi a közelgő brazíliai klímatárgyalások tétjét.
